Sziasztok Kedves Olvasók!
A kiszoktatás jól sikerült. Bánja ezt a napernyő, az ajtónál a szúnyogháló, pár nyűgös de annál is türelmesebb szomszéd. Nímáy kikerült a kertbe - magam sem hittem hogy erre sor fog kerülni.
Van egy nagy saját kennelje, aminek a fele köves, a felét meg befüveztük. Kár volt, mert Nímáy előszeretettel - bár tartsa meg jó szokását, hogy csak ott! - ásikál. Azért ásikál, nem pedig áss mert a jobb lába még mindig nem egyenes és azzal olyan oldalazva próbálkozik. A bal lábával semmi gond, egyenes és erős.
A két hét kiszoktatáskor Nímáynak lettek szokásai.
1. "Senki nem mehet ki és be a házba amíg nem léptem a lábára, nem futottam körbe legalább kétszer és nem simogatott meg!" - nem gond, gondoltam minden kutya motiválható így Nímáy is. Jutalom falat.
2. "Ugrálok" - itt éreztem már, hogy a tömény 34 kiló már kezd gondot jelenteni nekem, de itt is bevált a jutalom falat.
3. "Végig ugatom az éjszakát, hogy tudjátok mennyire nem tetszik, hogy én kint vagyok!" - itt már nem segített a jutalom falat, itt már csak a türelem segíthetett és az idő. Ahogy felkapcsoltam bárhol a házban a lámpát és Nímáy észrevette az ablak elé ment, leült majd ugatni kezdett. Villany lekapcsolás, még ugatott majd - szerintem! - elfáradt és elaludt. Ha a párom elment dolgozni, még sírdogált is - nem érdekelte hogy én még otthon vagyok. :-)
Szóval türelem játék volt az elmúlt két hét, és nagyjából meg is szokta a kint létet, de csütörtökön újra bent voltunk a kórházba. Végre kivették az utolsó implantátumot. Reggel bevittük és nagyon el akart bújni mögöttünk, nagyon nem tetszett neki, mintha tudta volna. A műtétek után mikor érte mentünk általában várni kellett egy vagy másfél órát. Én ott voltam de a párom úton. Egyszer csak kinyílt inkább kicsapódott a vizsgáló ajtaja és Nímáy már a nyakamban volt és nagyon örült nekem, aminek következtében össze pisilte a várót.
Érezhető már, hogy Nímáy nehezen tolerálja a kórházi közeget. A röntgenes hölgy mondta, hogy: - Addig volt nagy a szerelem amíg meg nem látta a injekciós tűt, akkor olyan pici lett és a sarokba bújt.
Ez sajnos otthon is érezhető volt: be szerettem volna adni neki a nyugtatót ami hasonlít egy injekciós tűre, és Nímáy fejvesztve menekült, de aztán a végén megszokta. Az olló és a ragtapasz is ugyanezt a reakciót váltja ki belőle. Egyedül Edit ( Tappancsterápiás gyógytornászunk!) az aki miatt szereti a kórházat, de vele is nagyon ritkán találkozik, sőt már hozzá sem kell mennünk, csak ha nagy a baj!
Edit azt mondta, hogy: - Már mindent tudtok amire figyelnetek kell!
Végül is közel 8 hónap masszírozás után már ha "normális" kutyát simogatunk tudjuk, hogy miben különbözik a mi kutyusunktól. Nekünk az a normális hogy recsegnek-ropognak a csontjai, meg hogy be van állva a nyaka, és mindezek tetejébe úgy fut mint egy nyuszi - dobálja a hátsó lábait. Másként nem tud futni szegényem, de neki ez a normális.
A kaja marad (80%-a a felnőtt adagnak!) az mint eddig, csak az immunerősítőt kivettük az étrendjéből és tettünk be helyette porcerősítőt. Most már fel van "töltve" a szervezete. Muszáj neki adni mert most már nem lesz megműtve, de nagyon kell vigyázni a porcaira, az ízületeire és folyamatosan erősíteni kell, így marad még az úszás, a séta / dombozás, és amint időnk engedi masszírozás.
Mindegy, mert már túl vagyunk a nehezén, nincsen több műtét és ez most a legfontosabb! Nímáyt most korlátozzuk a mozgásában, mert bent van a házban Velünk. Nem kellett kétszer mondani neki, hogy bent alszik! Reggel 6h-kor kelt minket, még 8 napig. Nímáy kint is lenne, mert futna, de bent is jó.
Editet megkérdeztem, hogy szerinte Nímáy tudja magáról, hogy Ő egy kutya?
- A kutya az aki vidéken van kikötve, jelez, kaját és vizet kap. Nímáy úszik, masszírozásra jár, kórházban van, bent van a házban, kanapén alszik...szerintem Ő nem tudja magáról, hogy Ő egy kutya.
Szerintem sem, és azzal sincsen tisztában hogy mekkora. A szomszédaink vigyáztak rá, mert el kellett utaznunk egy esküvőre, és nem vihettük magunkkal. Nekik mondtam először hogy ha lehet a gyerekekkel nem menjenek át, mert még nagyon kajla, és a nevelés folyamatos. Nekünk szót fogad, de nem hiszem hogy másnak menne. Nem volt gond és azt az örömöt látni kellett volna amikor haza érkeztünk...
Zárom soraimat, még fogok írni róla, mert még sok mindent nem meséltem el!
Szép napot!
